Életem???
Lehet ezt életnek nevezni? Bizonyára.... Ezt a három kis novellát még fél évvel ezelőtt írtam... Hogy miért? Hogy kiért? Olvassátok el!
A brutalitásnak sok családban helye van... csak azt nem tudom mi lesz jobb tőle... Kinek jó ez??? Nekem? Neked? Neki? Vagy Senkinek?
Ez van ezt kell szeretni mondják nekem gyakran... én meg kérdem: Miért kéne szeretnem?
Nos itt az életem egy darabja, tőlem nektek.
Neked!!!
Már nem kérem, hogy ne tedd. Már nem kérem, hogy kímélj. Már nem húzom el arcomat...
Hát mutasd akkor milyen vagy!
Légy bátor! Légy erős! Parancsolj!
Mutasd meg, milyen bátor, s nagy vagy, mikor kezed húsomba ég!
Mutasd meg hányszor tudsz még felpofozni, hányszor tudsz megütni, amit én némán és félmosollyal tűrök!
Mert az igazi bátorság nem az, hogy nőt versz, hanem, hogy rád mosolygok közben.
Nem bírom megtenni...
Itt ülök a fa mellett, melyen ott lóg kötelem, s alatt a szék melyen pár perce még lábam volt.
Sírok, reszketek, meleg könnyek arcom mossák, de hogy is ne sírnák? Minden oda mit szerettem, mi fontos volt nekem egykoron, még én is oda vagyok. Önmagam silány árnyéka csupán, ki itt ül, s arcát könnyek, mint megannyi esőcsepp pásztázzák.
Az életem pokol, a lelkem már semmi, egy megtört kalász, a szívem megszakadt. Érdemes élnem? Szenvednem? Miért? Miért? Mond miért? Miért nem tudtam megölni... magamat?
Egy történet lezárul... (vagy nem)
Már három napja... Akkor, mikor nem tudtam megtenni valami eltörött bennem, mélyen, a lelkem mélyén. Ezért pakolom most holmimat a gurulós utazótáskába, mely nem sok... Belefér minden holmim ebbe a kis ''gyűjtőbe'' a két pár cipőm, pár ruhám, és pár könyvem. El megyek. El kell mennem innen. Semmi nem fog hiányozni, mit itt, hagyok, még a házat is megkövezném pedig tudom nem ő okozta fájdalmamat, hanem AZ... Megölhetném... Az éj leple alatt... De nem teszem... Épp eleget pocsékoltam rá eddigi életemből. Csak imádkozni fogok, de azt minden nap, hogy a sírba jusson... Viszek rá koszorút, és mosolyogni fogok... Őszintén, szívből, mint még soha...
Már a kapunál jártam, mikor utánam ügetett Domino, a daxlink. Elfogott a sírás. Hát mégsem vagyok képes mindent itt hagyni? Könnyes szemmel megsimogatom őt, hisz egy volt kutya sorsom vele, puszit nyomok fejére és csak megyek... El innen... Szelek szárnyán szállok... Egy jobb életet remélve.
